… ahogy a pirosmetró kijáratától sétáltam a villamos felé, elém került egy férfi.
És én egykettőre beleszerettem. A már enyhén kopaszodó fejbúbjába, a szürke kabátjába és az elmerengő tekintetébe (ugyanis zenét hallgatott). Akaratlanul-akarva is felvettem a tempóját, egy irányba mentünk, mögötte, kicsit balra haladtam. Éreztem a finom illatot, ami áradt belőle és követtem. A megállóba. A villamoskocsiba, ahol olvasást tettettem, de közben csak őt figyeltem, minden kis rezdülésére felkaptam a fejem. Egy helyen szálltunk le, de néhány méter megtétele után elváltak útjaink. Nyugodtan és határozottan váltott irányt és ment, ahova mennie kellett, észre sem véve engem. Én pedig egyedül bandukoltam tovább a koli felé, szomorkásan, de azzal a keserédes gondolattal, hogy na, ezt legalább ma megírom a blogomba.
Oh, nekem is szoktak ilyen élményeim lenni, de én nem írom meg mindegyiket! Olyan jó dolog ez amikor megpróbáljuk észrevetetni magunkat, de olyan rossz, mikor nem sikerül. :(
VálaszTörlés