én.

Ülök a gépem előtt.
Tanulni kéne a jövő keddi vizsgára, de nem visz rá a lélek pillanatnyilag.
Csend van és egyedül vagyok. Ezért (is) szeretek hazajönni, emiatt. Pesten sosincs ilyen csend. Én márpedig ezt a csendet jobban szeretem, mint a nyüzsgést, bár néha az is jöhet, de mégis. Én szeretem a melankóliát. Szeretek egyedül lenni, nyugalomban. Csak üldögélni és olvasni vagy gondolkodni vagy csak simán létezni. Igen.
Erről akarok írni, tulajdonképpen. Vagyis akartam.
Hogy miket is szeretek én.

Hogy nekem - akármennyire is gyakran hasonlítgatom össze a magam és mások életét, legtöbbször a sajátom rovására, tehát tulajdonképpen arról van szó, hogy "mennyire jó lehet neki, mert már akkor is ezt meg azt csinálta/írta/hallgatta/tette és most is ezeket csinálja ezekkel meg azokkal az emberekkel, akik szintén, vagy még jobban ilyenek vagy olyanok" - mégiscsak szeretnem kell magamat.
Persze változok én is.
Persze.
Mégis.
És ha már -amúgy- június van, leírom, nem tudom, hogy fog alakulni ez a nyár. Fogalmam sincs. Vannak terveim, természetesen, többségben megvalósíthatók (és  határozottan megvalósítandók!).
Mindegy, meglátjuk.

Látod, látod ez a bejegyzés se úgy sikerült, ahogy eltervezted. Mindegy, ez vagyok én.